BARÁTAINKTÓL
LÁPOSI GABRIELLA írása, 2014.
Kedves Barátaim!
Szükségét éreztem, hogy "papírra vessem" tapasztalataimat erről az iskolai félévről, melyben Áron és Sári magántanulókként, hagyományos iskolarendszerben tanultak. Mindazokról a nehézségekről, meglátásokról, felismerésekről és előnyökről, amiket ez a helyzet magával hozott. Egy nagyszerű tanulmány néhány részletével kezdeném, amiket Áron vizsgáján ülve olvasgattam. Szívből ajánlom, olvassatok el. Nagyon felszabadító! Én most csak két kisebb részletet emelek ki belőle.
Az alábbi idézetek Benz Dániel tanulmányából származnak, amiben summerhilli látogatásának tanulságait összegzi. https://www.demokratikusneveles.hu/index.php/demokratikus-neveles/demokratikus-iskolak/summerhill-folap/244-bencz-daniel-szak
"Nem ismerjük a jövő társadalmát, amelyre fel akarjuk készíteni a jelen diákjait. A célunk lehet, hogy felkészítsük őket arra, hogy változniuk kell. A célunk lehet, hogy rajtuk keresztül formáljuk a jövő társadalmát. De biztos, hogy ezt padokban ülve, unalmas ismeretek magoltatásával tudjuk a leghatékonyabban elérni? Az iskolapadban ülve nem lehet megtudni, milyen az a világ, amelyről tanítani szeretnénk őket. Néhány valóban elvont, és szimbolikus ismeret átadásától eltekintve (írás-olvasás, matematikai alapműveletek, stb.) nem érdemes a padban tartani őket. Mindezek alapján tehát milyen szempontrendszer szerint értékeljük egy intézmény eredményességét? Hány gyereket vettek fel, vagy, hogy hány gyereknek vették el a kedvét a tanulástól, önműveléstől? Elégedett, vidám, vagy csupán "sikeres" tanulókat kívánunk nevelni?"
Miért gondoljuk, hogy ha nem tanítjuk a gyerekeket, akkor nem fognak tanulni?
Valóban: miért gondoljuk, hogy ha nem tanítjuk a gyerekeket, akkor nem fognak tanulni? Sokszor elhangzó válasz, hogy azért, mert „kicsik”, és nem tudják, mi a „jó” nekik. Bennem ilyenkor válaszképpen további két kérdés fogalmazódik meg:
Az első, hogy járni, és beszélni is megtanulnak, pedig nem járnak „séta-, vagy beszédórára”, akkor mást miért nem tanulhatnának meg „maguktól”? Legtöbbünknek van saját tapasztalata arról, vagy látta másokon (esetleg éppen gyerekeken), milyen ereje van a valódi érdeklődésnek, saját, belülről jövő elhatározásnak. Ha valakinek van lehetősége, és ideje azzal foglalkozni, amit szeret, rohamléptekben fejlődik az adott területen, akár tanár, mentor nélkül is, ahogy azt Sugata Mitra vizsgálata gyönyörűen demonstrálta. Indiai utcagyerekek számára preparált egy számítógépet úgy, hogy azt egy épület falába építette, ahonnan csak az érintőképernyő volt hozzáférhető. Az iskolát nem végzett, írni, és olvasni alig, vagy egyáltalán nem tudó, és számítógépet korábban soha nem látott gyerekek hamarosan játszani kezdtek a szokatlan eszközzel. Hetek leforgása alatt már sokan böngészték a világhálót. Mivel angolul egyikük sem beszélt, a gép nyelve azonban angol volt, hogy képesek legyenek megérteni, szótárprogramokat kezdtek használni (!), melyeket maguk találtak az interneten (Mitra, 2007).
Legyen az barkácsolás, festés, dráma, vagy fejszámolás, amit gyakorlunk, abban jobbak leszünk. A gyerekekben hatalmas természetes érdeklődés van a legváltozatosabb területek iránt, melyek ugyanakkor igen messze esnek az iskolában propagált, és kötelezően oktatott területektől. Ha ezt az érdeklődést nem törjük le mesterségesen, kevés segítséggel is nagyon sokat képesek megtanulni. És ez elvezet bennünket a következő kérdéshez:
Miből gondoljuk, hogy (velük, a gyerekekkel ellentétben) mi, a nagy felnőttek tudjuk, mi a jó nekik? „Mélyen gyökerezik bennünk az igény a gyerekek feletti gyámkodásra, ami gyakran felesleges. A gyámkodás káros, és gyorsan lebontható. Amiért nem tudjuk lebontani, az a félelem. Félelem, ami szülői aggódásból táplálkozik. Nem hiszünk abban, hogy a gyerek tanulna, ha nem kényszerítenénk rá. Persze nem azt tanulná, amit mi fontosnak tartunk, hanem azt, ami számára fontos”. (Fóti 2009b)
Szokás hivatkozni az általános műveltségre. Az „általános műveltség” azonban egyáltalán nem általános. Az iskolában kiközvetíteni igyekezett tananyag messze felülmúlja a valóban általános műveltséget. Egy kifejezetten műveltnek számító felnőttnek vélhetően fogalma sincs a ketontest-szó pontos jelentéséről, nem emlékszik a másodfokú egyenlet megoldó képletére, de még azt is megkockáztatom, hogy a Himnusz teljes szövegét sem képes felidézni."
Az elmúlt pár hónap alatt hatalamasat léptünk előre Csabával a tanulásról, iskoláról és iskolán kívüliségről való gondolkodásunkban. Amit már az elején fontosnak tartok kiemelni az az, hogy ezt elsősorban nem a témával kapcsolatos ismereteink bővítésének, hanem FÉLELMEINKTŐL VALÓ MEGSZABADULÁSUNK mértékének köszönhetjük, ami a fentebbi idézetből is szépen kiviláglik. Természetesen megalapozatlan félelmeinken csak úgy kerekedhettünk felül, hogy ismereteket szereztünk arról, miféle téves alapokon nyugodtak azok eddig, és nagyon sokat dolgoztunk, hogy megismerjük az általunk eddig még nem ismert lehető legtöbb létező szemléletet, irányzatot, azok képviselőit, gondolataikat. Írásom végén megpróbálom a teljesség igényével felsorolni mindazon forrásokat, melyekkel kutakodásaink során találkoztunk, amik előre lendítettek, bátorságot adtak. Felkerestünk embereket, akik már kiléptek a hagyományosnak tekinthető iskolarendszerből. Ezekből az ismeretségekből még barátság is született! Látogatásokat tettünk "iskolákba", ahol másként gondolkodnak, mint a hagyományos értelemben vett iskolák. Találkozókat szerveztünk a barátainkkal, akikkel közösen gondolkodtunk, vitatkoztunk a témáról, előadót hívtunk, hogy alapos legyen a döntésünk, merre tovább gyerekeinkkel. Jómagam önismereti tréningre is elmentem dolgozni, hogy "jobban tudjak a gyerekeimmel lenni", hiszen az, hogy itthon vagyunk mindnyájan, egy, az átlagostól egészen eltérő, új helyzetet teremtett, amire ez a társadalom, és az iskoláim :) nem adtak kellő felkészítést, hiába tanultam 18 éven át! Nagyon sok időt fordítottunk arra, hogy rokonságunkban, közösségeinkben, ismerettségi köreinkben türelmes válaszokat adjunk minden aggódó kérdésre, mindemellett pedig tanítottuk a gyerekeket, hogy a vizsgákra felkészüljenek. Már ebből a jó néhány sorból kitűnik, a feladat nem volt sem kevés, sem könnyű.
Utunk során nagyon sokszor szembeötlő volt a párhuzam az otthontanulás és az otthonszülés között. Tekintettel a rájuk való tudatos felkészülésre, az őket körüllengő, a mátrixból érkező, aggódásnak álcázott, olykor rossz indulattal teli szkepticizmusra, az ismeretekkel szerzett egyre biztosabb meggyőződésre, a félelemből apránként való megszabadulásra, s végül a mindkettőből (szó szerint) megszülető belső SZABADSÁGRA. Úgy látom tehát, hogy a háborítatlan szülés- születés egyenes és szinte szükségszerű folytatása a szabadon tanulás, melynek egy lépcsőfoka volt magántanulóságunk egy hagyományos iskolában.
Miért csak egy lépcsőfok, amiről tovább lépünk? Mert épp olyan, mint a szülésben az alternatív szülőszoba. Szép függönyök, gyertyafény, labda és fürdőkád, de az orvos lesi mozdulataidat, és gépek kandikálnak ki a függöny mögül. S amint elakad a szülés, visznek a másik szobába vágni. Igen. Itthon lehettünk!! Csodálatos volt, hogy nem kellett a gyerekeknek hajnalban kelniük télen-nyáron, ha fújt, ha fagyott, hogy nem kellett késő délutánig iskolapadban ülniük, hogy sokkal többet játszhattak, sokkal többet beszélgethettünk, hogy a "függönyök" jobban eltakarták az iskola szigorú tekintetét. De két heti "gyertyafényes vajúdás" után a gyerekek hamar ráébredtek a valóságra, hogy a szabadság látszatával be lettek csapva, csak a díszlet más, a helyzet változatlan: azt kell beléjük sulykolniuk, ami egyáltalán nem érdekli Őket, ráadásul ezt most nem a tanár követeli, akit szabad utálni, hanem Anya és Apa, akit nem lehet. Ezen még az is vajmi keveset segített, hogy naponta tisztáztuk, miért vagyunk itt, mi a célunk, és milyen nagyszerű utat vágunk ezzel, amin akár mások is jöhetnek, ha azt látják, hogy járható... Egyet kell értsek André Stern-nel, hogy erre a lépcsőfokra egyedül nekünk, szülőknek volt szükségünk a már említett félelmeink miatt, kapaszkodónak, hiszen kristálytisztán látszik, hogy a gyerekek gyond nélkül átugrották volna a lépcsőfokokat... Minden nap tudtam, hogy ebből az állatpoból tovább megyünk, láttam a gyerekek szabadság szomját, mégis, mivel nem háborítatlan "szültünk", hanem alternatív módon, "rájuk csatoltam a gépeket", amik ellenőrik a folyamatot. Hiszen mindkét esetben ez a fontos: Mérni lehessen, hol tart a dolog. Milyen erős a fájás = mennyi információ van a gyerek agyában; és láttam a szenvedésüket, amitől én is szenvedtem. Azzal vigasztaltam magam, mindjárt vége. Már nemsoká vége, mint egy rossz álomnak!
A vizsga alkalmával is kaptunk egy tapasztalást arról, mennyire analóg az orvosi társadalom a tanárival. Csak ez esetben nem orvosi, hanem tanári műhiba áldozatai lettünk (leginkább gyermekünk), s a végén nem az orvosi kamara, meg az osztályvezető főorvos, hanem a tanári kollegalitás és az igazgató helyettes állt védőbástyaként a hibát vétő alattvaló mellé, s bizonyította be, hogy ugye, hogy ugye, ha iskolába jár a gyerek, ez nem történt volna meg, mennyivel biztonságosabb az iskola/ a kórház, s hogy mennyire felelőtlenek vagyunk, mi szülők, hogy ezeknek a tehetséges, jó képességű gyerekeknek veszélyeztetjük a jövőjét/ egészségét azáltal, hogy kivonjuk őket a rendszerből. Nagy szerencse, hogy az otthonszülés kapcsán kiképződtem az ilyen vádbeszédekre, mert meg se rezzentem mindeközben, és meg se lepett, hogy ismét felelőtlen szülővé avanzsáltam, pedig ráadásul még tanár is vagyok, hát igazán tudhatnám! Szeretném hangsúlyozni, hogy mindezekre az emberekre, és azokra, akik őszinte meggyőződésükből hiszik. hogy ez a rendszer jó és szükséges, semmiféle megvetéssel, vagy haraggal nem tekintek. Úgy látom őket, mint ugyanannak az útnak másik állomásán járó vándorait, akik egyszer majd megmásszák saját hegyüket, a hegyet, ahonnan rálátás nyílik az egész hegységre, s ahonnan visszatekintve együtt röhögünk azon, miket hittünk menedéknek és biztonságosnak utunk során.
A vizsga kapcsán történt "műhiba" azt is fényesen bizonytotta, mennyit ér a kényszerből, tisztességből, vagy megfelelési kényszerből tanult ismeret. Röviden, a tanárnéni nem csupán az általa leírt követelményekből (abból alig volt kérdés), hanem javarészt az előző féléves tananyagból állította össze a vizsga dolgozatot, s bár Áron azt előző félévben "tudta" (maradjunk annyiban , hogy a dolgozat vagy felelés idejére észben tartotta), az mostanra teljes egészében kihullott, így épphogy kettest kapott. Ettől a váratlan meglepetéstől és a tanárnéni kisugárzásától elég sokkos állapotba került és leblokkkolt (császár), de hálisten' ,amikor látta, hogy tényleg komolyan gondoljuk, hogy nem számít, hogyan ítélik meg a dolgozatait, akkor is szeretni fogjuk és nem múlik ezen semmi, hamar túltette magát rajta, és másnapra nagyon lazán ment be vizsgázni. Sárit még ennyire sem fertőzte meg az iskola elvárásrendszere (s úgy néz ki, szerencsére az enyém sem), hogy vizsga közben nyíltan közölte a vizsgáztató tanárnénivel, mennyire unalmasnak találja ezt az egészet, és sokkal szívesebben enné meg inkább a kakaós csigáját, s bár majdnem elaludt, mégis ragyogóan "teljesitett". Ehhez a szóhoz is lenne egyébként néhány keresetlen szavam. Én egész életemben "szépen teljesítettem".
" A XIX. században általánossá váló közoktatást, és az alkalmazott iskolai modellt elsősorban azzal a céllal hozták létre, hogy a felnövekvő generációk képesek legyenek kiszolgálni az iparosodó társadalom munkaerőpiaci igényeit. " (idézet szintén Benz Dániel tanulmányából)
Igen. Itt fontos megjegyezni, hogy nyilván, ha valakinek továbbra is ez a célja, hogy gyermeke erre alkalmas legyen, számára nincs jobb az iskolánál!
" Az oktatás/nevelés célja önirányította gyermekek nevelése, akik nem a nevelők akaratának engedve, vagy a társadalmi nyomás hatására cselekszenek, hanem saját döntéseiket képesek meghozni, melyekért a felelősséget is vállalják. Az ilyen gyermekből válik Neill szerint a boldog, kiegyensúlyozott felnőtt." /B.D./
A rendszer vizsgáin sikeresen átjutottunk, csak a rendszer bukott meg nálunk. Óriási felismerésekhez jutottunk, azt hiszem sikerült letennem ki tudja, hány generáción át cipelt megfelelési kényszereimet, hogy szabadon járhassak karöltve családommal. Ennél nem tudok sikeresebb vizsgát, de erre az iskola kinövésével kerülhetett csak sor. Szeretettel : Gabi
Balinka, 2014. május 29. éjjel
Források:
https://www.youtube.com/watch?v=xAE4E79FZ-E
https://www.facebook.com/bigfishoffschool?fref=ts
https://www.youtube.com/watch?v=TxngqMavda0
A.S. Neill : Summerhill, avagy a pedagógia csendes forradalma /kétezeregy kiadó/
Osho : Gyermekek könyve /Amrita kiadó, 2004/