TÜNDÉRSZÉP ILONA

 

Tündérszép Ilona

( Elmondta: Pápai Istvánné Páhi Emma mesemondó, a Népművészet Mestere, Karcsa, Bodrogköz. IN.: Karcsai népmesék, 1983. Akadémiai Kiadó, Bp., szerk.: Nagy Géza 1983., Akadémiai Kiadó, Budapest, 268-275.)

Hol vót, hol nem vót, vót eccer egy kiráj. Annak a kirájnak vót három fia. Vót az udvarba egy nagy almafa, amin aranyalmák teremtek. Hát minden éccaka ellopták az aranyalmát a fárúl. Bántotta nagyon a kirájt. Aszongya a legidősebbik fiának:

– Édesfiam, kimehetnél éjjelenkint meglesni, hogyhát hova tűnik el az aranyalma a fárúl?

– Kimegyek, felséges kirájatyám!

Kiment a legidősebb fiú, lefeküdt a fa alá. Hát alig vót ottan egy félóráig, elaludt. Reggel ébredt fel, hát nem vót még egy aranyalma se a fán. Jelentette a kirájnak, hogy ellopták az almát, nem tudta megőrizni.

– No, középső fiam, majd ma este te mégy ki! Hát hogyha te többet fogol tudni?

Kiment az is, de alig vót ott egy kiskorig, az is mingyán elaludt. Jelenti reggel, hogy ellopták az almát a fárúl.

Majd aszongya harmadik este a legkissebbik fia:

– Kimegyek én édesapám, én megőrzöm az aranyalmát!

– Ó, édesfiam, hát a két bátyáid nem tudták megőrizni, hát akkor te hogy fogod megőrizni?

– Hát ne törődjön vele felséges kirájatyám! Bízza rám a dógot! Csak – aszongya – engedelmével kérek három doboz szivart, gyufát.

– Hát megadom neked kedves fiam.

Elment a legkisebbik kirájfi a fa alá. Leült. Majd úgy tíz óra felé kezdett rágyünni az álom. Rágyújtott a szivarra, úgy, hogyhát egy doboz szivart elszíjt tizenegy órára.

Majd akkor kezdett megint rágyönni az álom. Fogta a másik doboz szivart, elszíjta tizenkét órára. Eccer nagy suhogást, csattogást hallott. Felnéz a fa tetejibe, hát tizenkét fekete holló száll a fára. Hát megfogta a legkissebbik kirájfi a legelsőnek a szárnyát. Hát ahogy megfogta a szárnyát, megölelte, hát egy gyönyörűséges szép tündérnek változott. Abba a pillanatban visszaváltoztak mán a hollók tündérnek. Aszongya neki Tündérszép Ilona:

– No – aszongya –, Árgyélus királyfi, hát megfogtál. Ezentúl még egy alma se fog hiányozni a fárúl, de minden éjjel itt aludjál a fa alatt, én minden éccaka elgyövök tehozzád, mer én tégedet szeretlek.

Úgy is vót. Attul fogvást Árgyélus királyfi mindég a fa alatt aludt. Hát ez feltűnt a kirájnak is, de vót az udvarba egy gonosz, boszorkány vénasszony, hát az mit tett? Kileste. Jelentette a kirájnak:

– Felséges kirájom, a fiad egy nővel fekszik a fa alatt minden éccaka.

– No, öreg boszorkány, lesd meg! Ha valami bizonyítékot hozol – aszongya –, hát akkor majd intézkedek.

Hát úgy is vót. Az egyik este meghúzódott a csipkebokorba, ezek pedig addig szerelmeskedtek ott, hogy elaludtak. Hát akkor a vénasszony fogta magát, odalopózkodott, oszt egy ág haját kinyírt Tündérszép Ilonának az aranyhajábúl! Eszaladt vele. Ébred fel Tündérszép Ilona! Hozzáfogott sírni.

– Jaj – aszongya –, szívem szép szerelme, én ide többet nem gyöhetek, lenyírták a hajamot. Nekem tüstént menni kell.

Visszaváltozott hollóvá, elszállt. Hát nagy bánatába vót Árgyélus királyfi. Aszongya a apjának:

– Édesapám – aszongya –, énnekem menni kell.

– Hova kell neked menni édesfiam?

– Hát felséges kirájatyám, én megyek, megkeresem a menyasszonyomnak valót.

– Ne menj te sehova édesfiam!

– De bizony megyek én édesapám! Legyen szíves készíttessen nekem útravalót!

Hát készíttetett is neki a kiráj. Elindult Árgyélus kirájfi. Megy, mendegél, hát beakad egy házba. Ott vót egy vénasszony, vasvillával vót felszúrva a szeme pillája.

– Jóestét agyunisten édes öreganyám!

– Agyunisten neked is Árgyélus kirájfi. Mi járatba vagy erre, ahun még a madár se jár?

– Hát, édes öreganyám – aszongya –, szeretném a menyasszonyomot megkeresni.

– Ó, édesfiam, én nem tudok neked mondani felőlle semmit se, de majd a néném. Az – aszongya –, az állatoknak a kirája. Hát hogyha az tud valamit mondani? Itt ez a gombajég fonal, meggurítom, te pedig eridj utánna.

Ahogy meggurította az öregasszony a fonalat, mingyán ott is vót Árgyélus kirájfi a másik öregasszonynál.

– Jóestét agyunisten, édes öreganyám!

– Agyunisten neked is Árgyélus kirájfi! Jól jártál, hogy öreganyádnak szólítottál, mert másképp a kutya itta vóna meg a véredet! Mi járatba vagy erre, amerre a madár se jár?

– Hát – aszongya –, szeretném édes öreganyám a menyasszonyomot kézre keríteni.

– Ó, édes fiam – aszongya –, ugyan aztat hogy is tudnád megtenni? Hiszen ki a te menyasszonyod?

– Tündérszép Ilona.

– Ó, hát aztat ojan gonosz boszorkány őrzi – aszongya –, hogy a boszorkányoknak az a feje. No, de nem baj! Majd mingyán összehívom az állatokot.

Hát úgy is tett. Belefújt a sípba, összehíjta az állatokot. Mindet sorba kérdezte, hogy nem tudják-e, hogy merre lehet arra elmenni? Hát egy se tudta. Majd legutójára megyen egy sánta farkas. Hát attúl kérdi:

– Hát – aszongya –, én tudom, hogy hol van. Az üveghegynek a másik ódalán van – aszongya –, de én nem megyek oda – aszongya –, mer nekem ott törték el a hátulsó lábomot. Én – aszongya – félek odamenni. Hát. No, de nem baj – aszongya –, felséges kirájasszonyom, neked szótfogadok.

– No, ha szótfogadol – aszongya –, akkor vidd el eztet a fiatalembert oda a menyasszonyához.

– No, jól van – aszongya. – Üljön a hátamra!

Hát felült a hátára a sánta farkasnak Árgyélus királyfi. Mentek, mendegéltek. Majd mikor mán odaérnek az üveghegy alá – vót ott egy olyan szétnyíllás –, megáll a farkas.

– No – aszongya –, szálljál le a hátamrúl Árgyélus kiráj! Innen most mán neked – aszongya – saját lábodon kell bemenni a menyasszonyodhoz.

– Hát de merre van?

– Hát az üveghegynek a másik oldalán – aszongya. – De én itt nem tudok keresztülmenni – aszongya –, mer itt ojan szűk ösvény van, hogy én itt még egyet se tudok lépni.

– No – aszongya –, jól van. Nincs mit tenni. Elbúcsúzzunk!

– No, de mielőtt elbúcsúznánk, adok neked egy sípot. Eztet a sípot ha

háromszor megfújod, hát minden kívánságod teljesedik.

No, megy, mendegél Árgyélus kiráj. Eccer mit lát? Két kis rókafiú ott verekedik a hegyódalba. Odamegyen hozzájok.

– Ugyan miér verekedtek rókaköjkök?

– Hát azér – aszongya –, hogy meghalt az öregatyánk, osztán hagyott egy bocskort meg egy köppenyt, osztán nem tudjunk rajta megegyezni.

– Mér nem tudtok rajta megegyezni?

– Hát azér – aszongya –, hogy hát a bocskor a köppeny nélkül nem ér semmit,

a köpeny meg a bocskor nélkül.

– Hát miér?

– Hát azér – aszongya –, ha a bocskort felhúzzuk, a köpenyt felvegyük, csak annyit mondjunk, hogy „Hipp, hopp ott legyünk ahun akarunk!”, hát mánis ottvagyunk.

– No – aszongya –, majd én igazságot teszek köztetek. Menjetek le – aszongya – a hegyódaltúl messzire, szaladjatok el, oszt majd hármat füttyentek. Amejik hamarabb ide fog érni, azé lesz – aszongya – a köpeny meg a bocskor.

Szaladt a két rókaköjök. Addig hamar lábára húzta a bocskort, felvette a köpenyt, oszt elkiáltotta magát:

– Hipp, hopp, ott legyek, ahun akarok!

Hát mán Tündérszép Ilona kapujába állt. Kinéz az egyik tündér az ablakon. Szalad be:

– Jaj, kirájném, itt van Árgyélus kiráj!

Pofonvágta a jányt. Kinéz a második, az is szalad:

– Jaj, kirájném, itt van Árgyélus kirájfi!

Azt is pofonvágta. Így ment mind a tizenkettő. Mindet pofonvágta. Majd eccer bement Árgyélus kirájfi az udvarba. Hát ki fogadta, mint egy vén boszorkány. Hát aszondta:

– Mi járatba vagy Árgyélus kirájfi?

– Hát elgyöttem a menyasszonyom után.

– No – aszongya – Árgyélus kirájfi, megválthatod a menyasszonyodot úgy, hogyha éjjel tizenkét órakor fog ide elgyönni, oszt addig el nem alszol. Ha ébren megvárod, akkor tied lesz a menyasszony.

Majd első éccaka fent vót Árgyélus kirájfi tizenegy óráig. Majd osztán úgy rágyött az álom, oszt éppen tizenkét órára elaludt.

Ment Tündérszép Ilona, de hiába ment. Aludt az Árgyélus kirájfi, hiába kőtötte. No, másnap reggel aszongya neki az öregasszony:

– Mi van Árgyélus kirájfi? Elaludtál? Ha, ha, ha – aszongya –, te se látod meg a menyasszonyodot!

– Nem baj édes öreganyám!

Másnap este megint lefeküdt Árgyélus kirájfi, hát tizenegy órakor megint rágyött az álom. Elaludt. Hát megint másnap reggel aszongya a vénasszony:

– Hi, hi, hi Árgyélus kirájfi! Te se látod meg a menyasszonyodot!

– Nem baj csúf boszorkány!

No, harmadik este megint lefekszik, de mindenféleképpen gondolkozik, hogyis kéne aztat megejteni, hogyhát el ne aludna. Eszébe jutott a farkasnak a sípja. Belefújt háromszor, hát úgy kiment a szemébül az álom, hogy még csak eszébe se vót az álom. Eccer megyen Tündérszép Ilona. Hát ahogy odamegy a fiúhoz, felállt Árgyélus kirájfi, oszt tizenkétszer pofonvágta Tündérszép Ilonát.

– Tudod-é – aszongya –, hogy a tizenkét pof miért vót?

– Miér vót szívem szép szerelme?

– Azér – aszongya –, hogyhát jelentették neked, hogy én itt vagyok.

– Tudom – aszongya – szívem szép szerelmem. Köszönöm szépen. No – aszongya – most ébren vótál, én elgyüttem. Neked adom eztet a sípot. Majd hónap este te fújd meg. Akkor elalszik majd – aszongya – a gonosz mostohám. Oszt akkor – aszongya –, hát hogyha meg tudjunk lépni?

Úgy is vót. Másnap este megfújta Árgyélus kirájfi a sípot. Hát elaludt a gonosz vénasszony. De hát annak három szeme vót, oszt csak a két szeme aludt el. A harmadik lesett.

Mikor mán éppen útra készültek, hát odament hozzájok, osztán megakadájozta.

Nem engedte űköt.

- No – aszongya Árgyélus kirájfinak –, hát elviheted a menyasszonyodot, de

egy feladat vár rád.

– Mégpedig mi édes öreganyám?

– Hát az – aszongya –, hogy építsél itt hónap reggelre egy kacsatalpon forgó várat. Azon körül fák legyenek, madarak énekeljenek. Akkor a tied Tündérszép Ilona.

Hát törte a fejét mindenféleképpen Árgyélus kirájfi. Aszongya neki a menyasszonya:

– Ó, ne búsulj szívem szép szerelmem! Csak feküdj le nyugodtan, aludjál!

Lefeküdt Árgyélus kirájfi aludni. Reggel ébredt fel, hát ott vót az udvaron a kacsatalpon forgó vár. Madárok énekeltek, csirimpoltak. Csicseregtek a fecskék. No, nagy szöget ütött a vénasszonynak a fejébe.

– Hűha – aszongya – , hát ez még nagyobb boszorkány, mint én! No – aszongya –, nektek itt ebbe a kacsatalpon forgó várba ki kell bírni egy hetet. Akkor mehettek tovább.

– Jól van édes öreganyám! Kibírjunk mink még kettőt is.

Hát belekőtöztek a várba, ott laktak. Majd eccer aszongya Tündérszép Ilona Árgyélus kirájfinak:

– Szívem szép szerelmem! Meg kell szökni! Mer tudod, gonosz az én mostohám! Ha kihúzunk egy hetet, innen mink nem mehessünk el.

– Hát de hogy meneküljünk meg Tündérszép Ilona?

– Hát – aszongya – úgy, hogy én átváltozok paripának, te pedig egy huszárnak. A hátamra űlsz, oszt akkor menjünk tovább.

Úgy is vót. Átváltozott Tündérszép Ilona lúnak. Árgyélus kirájfi meg huszárnak. Mentek. Vágtatott mégámm kegyetlenül. Eccer felébred a gonosz vénasszony. Elordíti magát:

– Heej, ember! Ember te hol vagy? Ej, hogy az a piszkafa meg az a piszkafa látogassa meg a hátadot! Megszökött a jányod, a büdöss bestia! No, de nem baj – aszongya –, utólérjük még!

– Biztos, hogy utólérjük még?

– Nem hiszem, ha utóléred-é! Tüstént üljél lúra, eridj utána!

Hát úgy is tett a vénember. Ment utánnok. Aszongya Tündérszép Ilona a huszárnak:

– Jaj, szívem szép szerelmem, nézzél hátra, mer gyön apám!

Hátranéz a huszár, hát mán látja, hogy a nyomokba van a vénember.

– No – aszondja –, nem baj. Én átváltozok malomnak, te pedig egy molnárnak, oszt az ajtóba fogol ülni. Fogja kérdezni, hogy nem láttad-é erre menni Tündérszép Ilonát Árgyélus kirájfival. Mondjad neki, hogy nem láttam én erre menni felséges kirájom senkit se most esztendőtűl.

Hát úgy is vót. Megyen a vénember:

– Jaj, molnár uram! Kedves bátyám! Nem látta erre menni Tündérszép Ilonát Árgyélus kirájjal?

– Nem láttam én felséges kirájom most esztendőtűl senkit se.

Megfordult a vénember, ment visszafele. Hazamegyen, aszongya:

– Mi van te? Vén korhej, vén ijen, ojan!

– Nem láttam én senkit se – aszongya – , egy lisztes molnáron kívül, meg egy malmon kívül.

– Jaj, hogy a tüzess piszkafa látogassa meg a két szemed világát – aszongya –, hát azok vótak azok, te! Tüstént űljél lúhátra, oszt eredj!

Megyen megint a vénember. Hát ahogy megyen, megint aszongya a lú a huszárnak:

– Szívem szép szerelmem, nézzél hátra – aszongya –, mer gyön apám.

Hátranéz Árgyélus kirájfi, hát lássa, hogy megyen a vénember.

– No – aszongya –, én átváltozok egy nagy erdőnek, te pedig vágjad itt a fát. Fogja kérdezni, hogy nem láttál-é erre menni valakit, azt feleljed, hogy nem láttál most esztendőtűl senkit.

Hát úgy is vót. Meg is kérdezte a vénember, hogy látta-é vagy nem látta. Elég az hozzá, hogy aszondta, hogy most esztendeje látta.

Visszament a vénember. Megint átkozta, szidta a vén boszorkány.

– Hát azok vótak azok, te! No, mán nem lehet rád bízni semmit se! Majd elmegyek én magam.

Felült a piszkafára, oszt ment. Majd aszongya megint a lú a huszárnak:

– Szívem szép szerelme, nézzél hátra! Gyön anyám!

– Jaj, gyön bizony szívem szép szerelmem! Mégpedig lángot fúj! Tüzess lángot!

– Én hamar – aszongya – átváltozok egy aranytónak, te meg egy vadkacsa légy benne. A tóba úszkáljál. De akárhogy akar elfogni, vigyázz magadra, meg ne fogjon.

Hát úgy is vót. Beugrik a vénasszony a vízbe:

– Hej, tik vagytok azok! Te ijen bestia, te amojan bestia! No, majd én kibánok veled! Kitekerem a nyakát Árgyélus kirájfinak. Ná, neked víz! Égesd tüzess piszkafa a vizet!

De bizony a víz elótotta a piszkafát. Beugrik a vénasszony a vízbe. Űzi a kacsát, kergeti. Nem tudta elfogni.

– No, nem tudlak elfogni – aszongya –, de az a kívánságom – aszongya –, hogyha hazaérsz, annyit mondol anyádnak, hogy Agyonisten édesanyám, megcsókolod, abba a pillanatba felejtsd el Tündérszép Ilonát. Ne is emlékezzél rá, hogy neked még vót is valakid.

No, elment vissza a vénasszony. Űk pedig visszaváltoztak. Tündérszép Ilona a saját képibe, Árgyélus kirájfi is. Mentek tovább.

Hát ahogy mennek, alig érnek be a városba, hát hírűl ment, hogy megyen Árgyélus kirájfi Tündérszép Ilonával. Hát nagy fogadást rendeztek. Mentek elibéjek. Hát ki ment legelsőnek, mint az anyja meg az apja. Hát rohan egyenesen az anyja a fiúhoz, a nyakába borul. A fiú elkiáltotta magát:

– Agyonisten édesanyám!

Megcsókolta, hát abba a pillanatba elfelejtkezett Tündérszép Ilonárúl.

– Végre – aszongya – én is meggyüttem a nagy harcbúl.

Hát hiába mondták neki, hogy hát menyasszonyod van.

– Nekem nem is vót. Hát ijet kitanálni! Ki beszélte eztet a butaságot?

Nohát az anyját egy kicsit bántotta, meg az apját, hát építettek a falu szélire egy kis házacskát, oszt abba lakott Tündérszép Ilona. Árgyélus kirájfi meg otthun a kastéjba.

Hát majd eccer rávette magát, hogy megnősül. Hát kit vett el? A szomszéd kirájnak a jányát.

Mikor mán állt a lakodalom, mentek az esküvőre, éppen arra kellett elmenni Tündérszép Ilonának a kapuja előtt. Elkiálti magát:

– Szívem szép szerelmem, de elfelejtettél!

Szétnéz Árgyélus kirájfi. Hallgat. Megint megszólal:

– Szívem szép szerelmem, de elfelejtettél!

Akkor megint néz magán körül. Kik beszélnek itt? Megint megszólalt az asszony:

– Szívem szép szerelmem, de elfelejtettél!

Akkor elkiáltotta magát Árgyélus királyfi:

– Tündérszép Ilona, csakhogy megtaláltalak! Hát te itt vagy?

– Itt bizony – aszongya. – Én itt élek, a te országodba. Te pedig elfelejtettél.

Akkor megismerte Tündérszép Ilonát. Megcsókolták egymást. Amannak a menyasszonynak visszaadta a gyűrűt. Mondta, hogy neki mán van más, hát meg is engedtek neki mindent. Evel pedig megesküdtek. Még most is élnek, ha meg nem haltak.