Bőszobi Mária.doc (36 kB)

 

MILE ZSIGMOND

Bőszobi Mária

Prohászka püspök is elhalad előtte, zarándokok élén, arca komoly, aszkétikus, hívei kezében zászló, mennek neki a hegynek, vonulnak Márianosztra irányába, Boldogasszony Anyánk, visszhangozza az erdő, aztán csönd, a róka a bodzabokor alól kisompolyog az útra, lefetyel egy pocsolyából, mécsesek, gyertyák lobognak, a zarándokok hagyták hátra, asszonyok, akik a fűben pihentek, most egyenesedik ki ismét a fű, a kalicka ajtókeretében megcsillan az üveg, viasz és virágszag, patak és csertölgyszag, odébb a tanyáról istállószag, erősen szürkül, a hirtelen támadt hűvös széltől, úgy tűnik, ellobbannak a mécsesek, lángjuk árnyéka vadul csiszolja a meszelt falat, de aztán mégse lobbannak el, megáll a szél, tücsök ciripel, rásüt a hold a hálatáblákra, olvasni lehet a véseteket: köszönöm, Anyám, hogy meggyógyultam, köszönjük, hogy fiúnk hazajött… léptek dobognak, alak válik ki a sötétből, lassan közeledik, időnként megáll, hátrafele néz, olyankor teljes a csönd, mozdulatai nőre vallanak, fiatal nőre, a kalickához közeledik, gyertyát gyújt a lángokról, magáét a többi közé teszi, leborul a földre, zokog, válla rázkódik, kuvik kiált, a nő Mária arcát keresi a kalickában, nyúl felé, suttog, nem lehet érteni, hogy mit, azt csak ő tudja, ott éri a kora hajnal, mozdulatlanul fekve a kalicka alatt, odafönt csillagképek, ragyogásukat az ég túlderengi már, kakas ébreszt, őz ugat, a gyertyák cseppkővé dermedve, a nő megmozdul, föláll, ruháját lesöpri, aztán elindul, abba az irányba, amerről tegnap jött, s akkor, mintha karmester intene, megszólalnak a madarak, fényre derül a világ, látszik minden, ami addig nem, kövek, virágok, az U alakú ösvény az építmény körül, minek tetején a kalicka áll, a tanya felé forduló út, a patak kőhídjának kissé befele dőlő korlátja, öregember támaszkodik rá, vállán kasza, szájában cigaretta, a patakot nézi, ahogy mámorosan kluttyog-kavarog, mosolyog az öregember, szeme alatt gödrök, mosolyog, és nem mozdul, csak miután a napkorong kilép a domb mögül, hogy uralkodjon égen és földön, akkor ereszti el a korlátot, indul el a dűlőn, s vet sűrűn keresztet a vöröset élesen tükröző üvegkalicka előtt, amire aztán, hogy az öregember alakja elvész, madár röppen, különös, ritka madár, apró, delfinkék tollazatú, pontszemével ide-oda tekintget, egészen halkan, kiscsibehangon énekel, az erdőkerülő se ismerné föl, pedig amit ő nem ismer, az nincs is, itt szokott megülni a kalicka alatt az erdőkerülő, lehever a puskája mellé, fűszálat tűz a foga közé, kalapját behajlított jobb térdére akasztja, és figyel, átgondolja a dolgokat, őzek, szarvasok állapotát, rókák veszettségét, vágásra érett fatörzsek számát, betévedt farkasok és rabsicok munkáját, őszi hajtások esélyeit, azt különösen átgondolja, abból lesz a pénz, a pálinka, a kenyér, imádkozik Máriához a kalickában a feje fölött, hogy legyen olyan jó, s küldje le az urak puskája elé azt a négy nagy vadkant ősszel a Lóhegyről, s a rókákat a Pásztorpallagról, sokat fialtak úgyis, van a bundájukból bőven, ammen, szokta kurtán befejezni az erdőkerülő, ez a tagbaszakadt, szótlan, vénfejjel megnősült hajdani rabsic, aki immár tizenhat esztendeje az uradalom leghűségesebb szolgája, s aki azt a ritka madarat az üvegkalickán valószínűleg nem ismeri, felröppen a madár, mellét kitárja, indul a nagy kékségbe, ahol az előbb fecske cikázott, pacsirta lebegett, s ami most vészjóslóan üres, hirtelen éri a támadás, villanásig elsötétül a nap, oda zuhan vissza a madár, ahonnan elindult, zuhanás közben nekiütődik a kalickának, a maréknyi delfinkék tollat, ami marad belőle, az útra söpri egy fuvallat, kerék tiporja, lassan forgó, súlyos kerék, prüszköl a ló, farkával hessegeti a böglyöt, a bakon egy férfi meg egy gyerek, a gyerek sűrűn kérdez, a férfi ritkán válaszol, rásandít a férfi a kalickára, kiköpne, de inkább keresztet vet, a gyerek anyját hónapja temette, a lovak forró ürüléket hagynak hátra, fémfényű bogár görgeti a galacsint az építmény alatti járat felé, ahol lakik, ahol fiai gyarapodnak…  ragad az idő, lent Zebegényben és fent Nosztrán néhány másodperc eltéréssel harangoznak, van aki asztalhoz ül, merít a levesből, más fekete kenyeret szel, hátát a szénakazalnak veti, és olyan is akad, aki vadgyümölcsöt szakít, rongyos férfi, tekintete sötét, nem mozdul a bokor, olyan óvatosan szakítja le róla a vadgyömölcsöt, leül az árnyékba, rág, ha neszt hall, abbahagyja a rágást, szoborrá válva figyel, feketerigó, az motoszkál az erdőaljban, röhögve röppen fel, a férfi káromkodik, aztán hanyatt dől, feje alatt tarisznya, mellén pisztoly, ötszáz lépésre tőle, hallótávolságon kívül, az építmény mögötti sűrűből két fiatalember lép elő, térdzoknijukról lesöprik a bogáncsot, a zakót ágra akasztják, bort bontanak, apró, vastagfalú pohárból isszák, bal kezükben szendvics, egyfolytában beszélnek, egymás szavába vágnak, a sudárabbik, a mackóarcú szőke, Hölderlint idézi: ahol pedig nő a veszély, közeledik a megmentő, a barna szemű cvikkeres bólogat, szép, mondja, nagyon szép, és az is szép ott, mutat a delfinkék madártollakra a pocsolyában, fölvesz egyet, lesöpri róla a vízcseppeket, magasba emeli, Tir’d with all these, for restful death I cry, szavalja patetikusan, aztán minden átmenet nélkül a politikai helyzetre tér, a mackóarcú evidensmód követi, esélyeket latolgatnak, átkozzák a franciát, bizalommal emlegetik Ámerikát, közben a zakót vállukra vetik, megmarkolják a túrabotot, a hátizsák szíját, hangjuk jóideig hallatszik, azután is, hogy a kökénybokor összezárul mögöttük, s egy halálosan sebzett farkaskutya összerogy a híd alatt, inni akart volna, szomját enyhíteni, de már nem futotta az erejéből, nyelve kilóg, szeme üveges, melléből, ahová az erdőkerülő golyója fúródott, szivárog a vér, aztán nem szivárog többé, a kutya porszáraz orra előtt egykedvűen csilingel a patak, uszadékot sodor, elakad a gomolyag egy szalamandrát pihentető sziklakövön, megérkezik az első döglégy, később a többi, néhány nap, és nyüvektől hullámzik a nagy, fekete test, néhány év, s csak a cseresznyevirágfehér fogazat marad, ami oly borzalmas sebet ejtett tavasszal, fent a Nagy-Koppányon, azon a vemhes őzsután… a kalickában fülledt meleg, s valahogy mégis hidegszag, Mária mozdulatlan, örökirányba néz, keresztül a légypiszkos üvegen, arca merev, keze szívére kulcsolva, szemében könny, duzzad, remeg a könny, aztán kifakad, folyik lefelé az arcon, a halványkék ruha redőzetén, vérvörös csíkot hagy maga után… tűz az nap, kabóca reszel, légy zümmög, sehol egy lélek, csak a szemközti árokpart fullasztó dzsungelében mocorog valami, halk, torokhangú éneklés is hallatszik onnan, egyre erősödik az éneklés, selymesen hajlik a derékmagas fű, ág reccsen, szőrmók, félmeztelen férfi lép ki az útra, Sanyika az, a félnótás, csalánt szed gyógyfőzethez, az öreganyja küldte, törli a homlokáról a verejtéket, meglátja a vérrel könnyező Máriát, nagy göröngyszeme kigúvad, húsos szája elnyílik, elejti a méregzöld, csípős csokrot, hajlongva veri mellére a kereszteket, aztán beszalad az erdőbe, lohol a legrövidebb csapán, haza, Nosztára,  sír, sír! ordítja, megbotlik, elesik, négykézláb igyekszik tovább, hajában bogáncs, homlokán vérző seb, sír, sír! visszhangozza a nyugodt, napfényes erdő.  

 

 

VIGILIA, 2006